Ha csak egy sportot választhatnék, az tutira a pilates lenne...

Aki nem ismer annak persze ez nem számít olyan erős kijelentésnek, mint annak aki tudja rólam, hogy 3 éves korom óta mennyi mindent sportoltam már és hogy jelenleg is minimum 3 féle edzésre járok heti rendszerességgel.

Legalább 15 edzőhöz jártam különféle mozgásformák elsajátítása céljából, amik között voltak versenysportok és hobbisportok is. Mégis sport tekintetében a pilates hozta számomra a legnagyobb áttörést. Az elmúlt 3 évben olyan testtudatosságra tettem szert és annyit fejlődött az izomzatom, amit soha nem is gondoltam volna. 

Korábban a sport „csak” egy kihagyhatatlan elem volt az életemben, lévén, hogy a mozgásra szükség van, részben a feszültség levezetése, részben versenyzés, részben pedig alakformálás céljából. Ezt sem lehet lebecsülni, ám a pilates mindemellett egy komoly testi-lelki fejlődést is jelent számomra.

Egy edzés során, ha helyesen akarom végezni a gyakorlatokat, kénytelen vagyok 100%-ig a testemre, magamra koncentrálni. Anikó segítségével olyan izmokat tanultam meg tudatosan mozgásba hozni, amiknek még a létezéséről sem tudtam korábban. Az pedig, hogy elindultam az izomzatom és a testem megismerésének útján, erős magabiztosságot is hozott magával. Legyen szó akár csak az utcán sétálásról, vagy egy új sportba való belekezdésről, tudom, hogy az elmúlt 3 év odafigyelésének, munkájának és tanulásának köszönhetően, a testemre számíthatok. Ez pedig baromi jó érzés.

Ha odaérek pilatesre, Anikó első kérdése, hogy „Hogy vagy? Fáj valamid?”. Ez tűnhet akár egy hétköznapi kedvességnek is, ám jóval többről van szó. A dolog jelentősége, hogy figyelj magadra, tudd, hogy mi zajlik a testedben és annak megfelelően végezd az edzésedet is. A mozgással segíthetsz is magadon, de ronthatsz is a helyzeteden. Ha be van állva a hátam vagy a nyakam pilates előtt, jó eséllyel úgy jövök ki az edzésről, hogy az javult.

Ezzel ellentétben sok-sok éven keresztül úgy végeztem az edzéseimet, hogy kihajtottam magam, amennyire bírtam. Feszegettem a testem tűréshatárait, mert ezt tanultam a korábbi edzőimtől; „Nem szabad feladni. Küzdeni kell, végig kell csinálni.” Ez akár jó is lehet, de nem mindig és nem minden áron, pláne nem úgy, hogy tudomást sem veszel róla, hogy közben mi történik a testeddel. 

Ma már egy aerobic órán nem az a fő cél számomra, hogy én legyek az, aki minden gyakorlatot, mindenáron végigcsinál. Inkább magamra figyelek, nem a többieknél akarok jobb lenni, egyszerűen csak helyesen szeretném végezni a gyakorlatokat, még akkor is, ha így lassabban vagy kevesebbet tudok megcsinálni, mint mások. Cserébe azt kaptam, hogy mostanra jó a tükörbe nézni az aerobic órán, nem azt látom, hogy furcsa a testtartásom és borzasztóan nézek ki egy-egy testhelyzetben, hanem épp ellenkezőleg, általában tetszik magamnak, ahogy a gyakorlatokat végzem. A pilatesnek hála tudom, hogy kell úgy ülni a biciklin, hogy ne fájduljon meg 20 percen belül a hátam és tudom, hogy kell futás közben úgy venni a levegőt, hogy elmúljon az időnként megjelenő szúrás.

Egy szó, mint száz, abban a heti 2 x 50 percben azt érzem, hogy valami igazán jót és hasznosat teszek magammal, és ez a hétköznapjaimhoz is sokat hozzátesz.

Persze vétek lenne azt mondani, hogy ez csak a pilatesnek köszönhető, egy olyan figyelmes és profi oktatóra is szükség van hozzá, mint Anikó. Ahogy a pilatest, úgy őt sem szívesen cserélném le.